(Emma szemszöge)
Amikor magamhoz tértem egy ismeretlen szobában találtam magam, az egyik kezemet az a kedves nő fogta, a másikat pedig egy szőke hajú férfi. Neki is kedves arca volt.
- Szia! Én Dr. Carlisle Cullen vagyok, - mutatkozott be a szőke férfi, és a neve olyan ismerős volt – ő pedig a feleségem, Esme Cullen. – mutatta be a feleségét is, aki olyan volt mintha valami angyal lenne. - Tudod, hogy mi történt veled? Mi a neved? – kérdezte Carlisle, és ekkor beugrott, hogy honnan olyan ismerős a nevük. Hiszen ők a Cullen család, a vegetáriánus vámpírok.
- Jó napot! Emma Bennett vagyok! Örülök, hogy megismerhetem Önöket. Emlékszem arra, hogy anyámat megölték, majd elfutottam otthonról, és utána beleütköztem a feleségébe. Utána már csak a sötétségre emlékszem. – válaszoltam a férfinak. – De elmondanák, hogy hol vagyok? – kérdeztem, és rájuk néztem.
- Természetesen, az otthonunkban – válaszolta Esme – és kérlek, tegezz minket. Nem vagyunk mi olyan öregek. – mondta kedvesen.
- Kinézetre tényleg nem. – válaszoltam halkan.
- Mit mondtál? – kérdezték egyszerre.
- Azt, hogy kinézetre tényleg nem vagytok öregek. – mondtam hangosabban.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Carlisle
- Úgy, Carlisle, hogy te 370 éves vagy, ahhoz képest, 25-30 évesnek nézel ki, te pedig Esme 115 éves vagy még is 23-26 évesnek nézel ki. – válaszoltam.
- Ezt honnan veszed? – kérdezte Carlisle kicsit idegesen.
- Onnan, hogy ti vámpírok vagytok. – jelentettem ki határozottan.
- Te ezt honnan tudod? – kérdezte Esme, kicsit idegesen, de mégis mintha kicsit megkönnyebbült volna.
- Onnan, hogy én boszorkány vagyok, és édesanyám mesélt nekem a vámpírokról, és a Cullen családról is. – válaszoltam Esmé-nek.
- Boszorkány? Ezt hogy érted? Vannak képességed? És ha igen akkor mi?– kérdezte Carlisle, és közben csillogott a szeme a kíváncsiságtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése